• Facebook B&W
  • Tumblr Social Icon
  • Twitter B&W
  • YouTube Social  Icon
  • SoundCloud Social Icon

© 1998-2019 Not Two Records

 Title:               Hotel America

 By:                  Szilárd Mezei Vocal Ensemble

​ Released:       2018

 Format:          CD

 Catalog No:    MW 965-2

 Price :             12 EUR

Tracklist:

11. Amerika Szálló  Part 1
2. Amerika Szálló  Part 2
3. Amerika Szálló Part 3
4. Amerika Szálló Part 4
5. Amerika Szálló Part 5

 

Lineup:

Ágota SZILÁGYI · vocal
Kinga MEZEI · vocal
Áron BALÁZS · vocal
Tijana STANKOVIĆ · vocal, violin
Andrea BERENDIKA · flute, alto flute
Bogdan RANKOVIĆ · alto sax, bass clarinet
Péter BEDE · tenor sax, alto sax, clarinet
Gergő KOVÁTS · tenor sax, soprano sax
Béla BURÁNY · baritone sax, soprano sax
Ádám MEGGYES · trumpet
Árpád KISS · trumpet
Branislav AKSIN · trombone
Albert MÁRKOS · violoncello
Máté POZSÁR · piano
Ervin MALINA · double bass
Ernő HOCK · double bass
Oliver MAYNE · vibraphone, glockenspiel
István CSÍK · drums
Szilárd MEZEI · conductor

Recorded live on December 14, 2013, at CNESA, Magyarkanizsa, Serbia.

SZILÁRD MEZEI VOCAL ENSEMBLE

Amerika szálló (Isten hozott kedves vendég)

Hotel America (Welcome Dear Guests)

In Zenta everyone knows Hotel America on the bank of the Tisza River. It is a building not smaller or
larger than any other in the vicinity. The narrow, single doors in the basement are special peculiarities
of that hotel. Namely, Tito’s communist Partisans occupied the region at the end of WW II, in the
autumn of 1944. In Zenta, they had detained people in the basement of Hotel America, where they
not only tortured the detainees but also beat many of them to death. In the Délvidék there were
numerous places like Hotel America at that time: town or council hall cellars, mills, granaries, football
pitches were used for such purpose. Most of the innocent victims of execution rest in unmarked or
earlier designated mass graves. In the region along the Tisza, most frequently, the river happened
to be their final resting place. Not a single word could have been uttered about these acts of the
Partisans for almost half a century. The Hungarians in Yugoslavia lived together with their murderers;
what’s more, the heroic Partisans were set up as role models.


Szilárd Mezei wanted to pay homage to these innocent victims of execution.


György Szabados, the “father” of Hungarian free improvisation music, also composed a similar piece:
Az események titkos története (Históriás ének /az emlékezet előtti időkből/) /The Secret History
of the Events (Historic song/from times immemorial)/. In Hungary, talking about the Revolution of
1956 was also forbidden until the late 1980s. Why do I refer to Szabados’s work? Both authors belong
to the same school, the same genre of music, and they are the Master and his student. Szabados
pays tribute to the purity of the Revolution of 1956, the revolutionists, and those who were killed
or executed during the aftermath of the Revolution, whereas Mezei honours the memory of the
innocent Hungarian victims of the massacre perpetrated by the Partisans in 1944. Szabados and
his co-musicians put to music his own twisted, “secret” lyrics (his “metalanguage”) in accordance
with the rules of the genre, in an improvisational manner, whereas Mezei did the same, but used the
poems of Hungarians poets from Vajdaság which allude to the events or only to the mood of that
events. Hotel America became the common requiem of tens of thousands of innocent victims of
execution, shot to death and buried in rivers and mass graves.


The music is eclectic - it is for those, who got used to classic, well-definable genres of music. The
keynote of harmony is sometimes tonal sometimes atonal, fixed and improvised parts alternate,
mingle, intertwine, and sometimes it is jazz, sometimes it is improvisation, sometimes it can even
be called classic free jazz, and at times contemporary (classic) music. Since it has a narrative, a
story it can also be called programme music. A uniform piece of music encompassing all the above
mentioned features. Mezei defined it as follows: “I had a surreal vision that the persons waiting for
their death down in the basement, recite a couple of poems to each other, which were written by
authors from Vajdaság: most specifically, two poems by István Koncz, and a poem by János Sziveri,
Endre B. Pap and István Domonkos each, and it all sounds like an oratorio in the production.


The beginning is serene, tranquil, but then comes the upheaval and the descending melody (F sharp-
F-C sharp-B) of the first line of Koncz’s poem cuts through the air: There will be war. As to the
river bank-romance - referred to in the first line of Koncz’s poem - well, it is not that idyllic at all,
because between the lines the denied past is looming, - the last moans of innocent persons slain
and buried in the uncovered trenches along the banks of Tisza in Kanizsa. The vision of “There will be
war” reappears in the end, and its descending melody ends the poem, leaving just a silent tone of the
flute, then a solo, which is exclusively in low registers. A version of the “There will be war”- rhythm
introduces the poem by Endre B. Pap, at first, by the piano and the drum, while the orchestra gradually
get involved into that pulsation with alternating instrumental solo improvisations. Interestingly,
instrumental solos also suggest the descending melody and the rhythmical variation of the “There
will be war”-theme. A tonal base repeatedly pops up in the atonality.


The central theme of the production is Koncz’s second poem, (a sort of a) prayer (so as not having to
kill), which is, in fact, a prose written in verse and which includes a prosaic speech: (auto)biographical
fragments about the father who fought in the great war, an elegy about the house with lowered
blinds, where the poet hides. Decimated in number, Hungarians in Délvidék were living behind such
lowered blinds for decades. At the end of the prayer, accompanied by the drum and the contrabass,
the sweet-sour lyric solo of the bass clarinet comes on, and it is continued by the contrabass, then
by the flute, while the orchestra plays tonal, lyric accords.


The overture for the poem by Sziveri starts in a limping, sluggish rhythm, while the poem is recited
in fast, tense rhythm and ends with improvised instrumental solos in swing-feel pulse changing
into soft and slow lament after the refrain: “Let’s leave Szabadka, Szabadka for good.” The poem
by Domonkos is more like a play: first, there are two tones only, then more and more variations are
added in a classic jazz framework with improvised instrumental solos in succession. And then, all of
a sudden, the vibraphone can be heard; it has its solo piece and then disappears, as if it is waiting to
hit the final tone at the very end, i.e. the one and only, slowly fading, disappearing C sharp, followed
by silence, “not think of collective, not think of private”…


Besides their classic knowledge of the instruments, musicians performing the Hotel America should
feel at home in the world of jazz, free jazz and free improvisation. Both tonal and atonal sounding
should sound familiar for them. Interestingly, the singers are not professionals, but actors, who
are good singers as well. Admittedly, their task is not easy, especially in parts with atonal melodic
harmony.
First and last, Mezei’s work is a contribution to the redress of our common affairs at last, because it is
our task, and there is a lot to do. Since remembrance melts the struggles and fights of our ancestors
into peace.

 

*****


Az Amerika szállót a Tisza-parton mindenki ismeri Zentán. Nem kisebb és nem nagyobb, mint a többi
környező épület. Különös ismertetőjele, hogy az alagsorában keskeny, egyszárnyas ajtók vannak. A
II. világháború vége felé, 1944 őszén, Tito kommunista partizánjai birtokba vették ezt a területet.
Zentán az Amerikai szálló alagsorában tartották fogva az embereket, ahol nemcsak megkínozták
őket, hanem sokukat agyon is verték. Sok ilyen Amerikai szálló volt akkoriban a Délvidéken: városháza,
községháza pincéje, meg malomépület, gabonaraktár, fudbalpálya. Az ártatlanul kivégzett áldozatok
zöme ma is jeltelen, esetleg már megjelölt tömegsírban nyugszik. A Tisza-mentén leginkább a folyó
lett a nyugvóhelyük. És a partizánok eme cselekedetéről közel fél évszázadon keresztül pisszenni se
lehetett. A jugoszláviai magyarok együtt éltek a gyilkosaikkal, sőt a hős partizánokat állították nekik
példaképül.


Mezei Szilárd ezeknek az ártatlanul kivégzett embereknek akart emléket állítani.


Szabados Györgynek, a magyar szabad improvizációs zene atyjának is van egy hasonló szerzeménye:
Az események titkos története (Históriás ének /az emlékezet előtti időkből/). Magyarországon
az 1980-as évek végéig az 1956-os forradalomról ugyancsak tilos volt beszélni. Miért említem
Szabados művét? Mert egyazon iskola, ugyanaz a zenei világ, a Mester és Tanítványa. Míg Szabados
az 1956-os forradalom tisztaságának, maguknak a forradalmároknak, az elesetteknek és a később
kivégzetteknek állít emléket, addig Mezei az 1944-es partizánok által elkövetett vérengzés ártatlan
magyar áldozatainak. Szabados zenésztársaival saját kifordított „titkos” szövegét („metanyelvét”)
zenésítette meg, a műfajnak megfelelően, improvizatív módon, Mezei pedig vajdasági magyar költők
az eseményekre vagy csak az események hangulatára utaló verseivel tette ugyanazt. Több tízezer
ártatlanul kivégzett, végtisztesség nélkül folyókba és tömegsírokba lőtt, elkapart embernek lett az
Amerika szálló a közös rekviemje.


A zene maga eklektikus – azok számára, akik a klasszikus, jól meghatározható zenei műfajokhoz
szoktak. Harmóniai alapja hol tonális, hol atonális, rögzített és rögtönzött részek váltják egymást,
sőt ezek maguk is keverednek, egymásba fonódnak, hol jazz, hol szabad improvizáció, hol ma már
klaszikusnak is nevezhető free jazz, hol kortárs (komoly)zene. Ráadásul még programzene is, hiszen
elmesélhető tartalma, történése van. Egységes zenemű, az előbbiekben felsorolt valamennyi
vonásával együtt. Ahogy maga Mezei írja: „ Az volt a szürreális vízióm, hogy az odalent halálukra váró
emberek elszavalnak egymásnak néhány verset, vajdasági költők műveit, két Koncz István-, illetve
egy-egy Sziveri János-, B. Pap Endre- és Domonkos István-verset, melyek a darabban oratóriumként
hangzanak el.


A mű kezdete békés, nyugodt, de jön a zűrzavar és a Koncz-vers első sorának ereszkedő dallama
(fisz-f-cisz-h) belehasít a levegőbe: Háború lesz. A Tisza-parti idill pedig, amire az első Koncz vers
utal, nem is annyira idillikus, hiszen fölsejlik mögötte a letagadott múlt, a Tiszába – Kanizsán a part
menti betemetetlen lövészárkokba - lött ártatlan emberek utolsó sóhaja. A végén ismét a háború
lesz víziója hangzik el, ez az ereszkedő dallam zárja a verset, amiből egy halk fuvolahang majd szóló
marad csak meg, az elején kizárólag a mély regiszterekben. A B.Pap Endre-verset a háború lesz
ritmikus változata vezeti föl, előbb zongorán és dobon, majd fokozatosan bekapcsolódik a zenekar
is ebbe a lüktetésbe, s közben rögtönzött hangszeres szólók váltják egymást. S érdekes módon a
hangszeres szólókban is fel-felsejlik a háború lesz ereszkedő hangsora és a ritmusos változata is. Az
atonalitásban pedig elő-előbukkan egy-egy tonális alap.


A mű központi témája a második Koncz-vers, a fohász(féle, hogy ne kelljen ölnöm), amely valójában
verssorokba szedett próza s amelyben prózai beszéd is elhagzik. (Ön)életrajzi foszlányok a nagy
háborút megjárt apáról és elégia a házról, amelyben leeresztett redőnyök mögött rejtőzik a költő.
Ilyen leeresztett redőnyök mögött élt évtizedeken át a megtizedelt délvidéki magyarság is. A fohász
végén dob és nagybőgő kíséretében a basszusklarinét édes-savanyú lírai szólája hangzik föl, amit a
nagybőgő majd a fuvola folytat, s itt már tonális lírai akkordokat játszik a zenekar.


A Sziveri-vers bevezető zenéje sántító, cammogó ritmusban indul, hogy maga a vers gyors, feszes
ritmusban hangozzék el, amit szvingesen lüktető rögtönzött hangszeres szólók zárnak, s aztán ez
a hagyjuk faképnél szabadkát, szabadkát refrénje után halk, lassú sírámba megy át. A Domonkosvers
inkább már csak játék, előbb két hangra, majd többre, több változatban is és már klasszikus
jazzes keretben, egymást követő rögtönzött hangszeres szólókkal. Aztán egyszercsak megjelenik
a vibrafon, eljátssza szólóját, majd eltűnik, minthacsak arra várna, hogy a legvégén megüsse a
záróhangot, az egyetlen lassan elhalkuló, eltűnő cisz-t, majd csend, nem gondolni kollektív nem
gondolni privát.


Az Amerika szállót előadó, eljátszó zenészeknek klasszikus hangszerismeretük mellett otthon kell
lenniük a jazz, a free jazz, a szabad rögtönzés világában is. Fülükben ott kell lennie mind a tonális,
mind az atonális hangzásnak. Érdekes módon az énekesek nem igazi énekesek, hanem olyan
színészek, akik énekelni is tudnak. Lássuk be, nem könnyű a feladatuk, különösen nem az atonális
dallamvezetésben.


Mindent összegezve, Mezei ezzel a művével hozzájárul ahhoz is, hogy rendezni végre közös dolgainkat,
ez a mi munkánk; és nem is kevés. Mert a harcot, amelyet őseink vívtak, békévé oldja az emlékezés.

 

*****

 


István Koncz
BY THE TISZA

The war is near.


The willow and the poplar
are overblown on the bank, –
their minute fluff flies upset
under a sneaky cloud –
the land is the heart of fact.
The fast-winged bird lingers
over the scene, – whirls –
dropping feathers and shade,
then the circle – the celestial sign
turns complete.
The loop tightens around the horizon
and on the fine drawing of details
the distant row of poplars –
like a shout from over the river –
prolonged, drawn-out, alike
exhausted marchers’ –
escapes with angst.
Here, on the bank of the Tisza
something comes to an end –
what’s still retained by sight
is hardly more than
the past –
and only the past – the end
hurts no more.


Wind ruffles the water,
the splash of a distant, leaves-cloaked
sunbeam
rhymes with its muddy flow –
and the thought, perched on the bank,
comprehends
that being is but
an image, a stubborn sight,
which, like spring, winter
summer or fall
leaps from the past,
and with it the charming idyll:
an adrift Lorelei.


The air is heavy,
the load-carrying slave
heaves humus,
seeds, bugs, –
the swift lizard too
leaves its nest, –
shivering spring grasses
dry up in its traces; –
what sense orders
such law:
to live for life alone, –
if that’s all at the stake
and loyalty.


The wind turns, silence shifts too,
it’s almost impercebtible
whether the far tolls were real
or they came from within
Petőfi’s poetry.
Everyone’s cursed
who killed but once,
even if only in the heart,
or by writing history –
water and surface amass,
awareness and wave collide
then spread out quivering, –
whirlpool ravages in the depths,
ancient, blind force, –
sin never ends.
The ears of a frightened
doe strain silence
tensely while spying
a far meadow,
it tilts its small head,
skips,
and disappears from the image
like an insignificant detail
from a painter’s memory.
The war is near.

Endre B. Pap
DEADALUS ON ICARUS
Translated by Mari Falcsik


not only in body but in soul as well
should he then leave these dangerous sea shores
where for twenty years he had walked the earth
where he had been searching the shoaly coves
what could he be tied here by: stones? some
broads
for whom he had jumped the fire over
and the bull’s horns pointed on him butting?
well all them will be costers in the end
gossip tongues are not with a rip sharpened
so let his wings make the sun be hidden
with outstreched chest –-
if once turning his back
would be a shame towards the enemies-–
from where he can spit even on the king
should he from there front the overpower
14th April, 2004


István Koncz
A PRAYER THAT I MAY NEVER
HAVE TO KILL


I’m scared!
Jewish-owned was
the house I live in,
once, around the Tiszaeszlár
and the Dreyfus-cases –
my father’s a Christian and
he taught me that politics
are not moral; –
(István Koncz Senior, died
the 28th of February 1960, maintained
his conviction till his last breath. –
I have three further witnesses –
during his long life, when his
headshot was treated in Lublin,
in 1918, he confessed being a Bolshevik
when he wasn’t, he simply despised
those who denied it
cowardly)
My mother’s still alive
I’m scared for her
because she is tied to me
and my father by fate
or some obsessive deadly love.
This is the house
I live in. –
That was my father and this
is my mother.
I’m scared!
I’ve been hiding behind
closed shutters for years –
the reserve of purity? –
I’m locked up with Pilate
sometimes we drink beer and wine
but poetry stutters –
see, clear consciousness is
a curse for inspiration.
I’m scared.
I think it over: have I
stolen a chicken, or what do I know
what sin could reveal possibly
that this prayer is not
worthy of attention:
may I never be obliged to murder
a man

 

János Sziveri
APPENDIX
four years since fall has gone
i get startled like a fawn
i’m not pondering it much
my situation isn’t such
i’m thrashed by empathic stimuli
my interests play tug-of-war with me
the looser learns from his own mess
i’m hiding on the verge of limpidness
wherever i look it’s you that i see
as a curse we live in unity
we speak the tongue of weekends
principles in love are loose ends
glistening snowflakes fell
this goal-oriented case fits me well
we are handsome left and right
the other’s meager joy gives delight
i stagger with a sober skull
time doesn’t help find peace at all
i’m bidding my wasted time-deal
part in a dream but part real
heavy smoke without much heat
back then we hid beneath the sheet
the room is cold the walls are wet
from my memories i fall out flat
god organized an internal parade
non-existence asks what is at stake
the noble sacred beasts he teases
and generates answers to my quizzes
by nature he’s a charlatan and yet
i think of that and turn inarticulate
in vain he assumes everyone’s gender
the watery eyes of town surrender
we get to know the names of objects
allied with each other’s subjects
meddling on the verge of eye for eye
parched on the bread of sweet desire
half of my bowels cannot bear substance
no one you know has more indolent stance
laying on a table stark naked
i can live life only half-baked
doubters see for yourselves
believers curse but yourselves
dissolved and absolved by ether
finally learned what’s a catheter
i’d like to break free but only partly
i’m wasting my time but only hardly
our lives have no value whatever
Subotica to be left behind forever

 

István Domonkos
TO KIKI’S


but kiki no one’s a special outcome
everyone’s an income
no one’s a precondition
everyone’s a deposition
no one’s particularly important
even if they whizz or ramble
even if they run or shamble
in their heads they get yonder
but their blood makes them blunder
whether they caressed or killed
or just scribbled
with a branching hand

---->
All poems translated by
Petra Bakos Jarrett
(exept where indicated)

---->

 


Koncz István
A Tisza partján


Háború lesz.
A parton elvirágzott a fűz
s a jegenyenyár, -
apró pelyhe zilálva száll, -
felleg sunyít,
a tények lelke a táj.
Elidőzik a gyors röptű madár
a táj felett, - köröz -
alá árnyéka s tolla hull,
aztán a kör - az égi jel,
bezárul.
Szorul a hurok a szemhatár körül,
s a részletek finom rajzán
a távolba tűnő nyárfasor,
mint túlparti kiáltás, -
hosszan, elnyúltan, ahogy
a fáradt menetelők, -
szorongva menekül.
Itt, a Tisza partján, most
megszűnik valami, -
amit még őriz a látvány,
már régen nem több
a puszta múltnál -
s csak a múlt, - a megszűnés
nem fáj.
Szél borzolja a vizet,
zavaros árján rímelve
csobban a lombok közt
rejtőző idegen
napsugár, -
s a parton kuksoló gondolat
rádöbben,
hogy a létezés már csupán
csak kép, egy makacs látvány,
amely, akár a tavasz, ősz,
tél vagy a nyár,
a múltból visszajár,
s vele a bájoló idill:
az eltévedt Loreley.
Nehéz a lég,
a rabszolga humusz zihálva
hordja terhét, -
magot, bogarat, -
s a fürge gyík is
elhagyja fészkét, -
nyomán fázósan szárítja
fonákját a tavaszi fű; -
miféle értelem szabhat így
törvényt,
élni csupán a puszta létért, -
ha mindössze ennyi a tét
és a hűség.
Fordul a szél, s moccan a csend is,
már-már alig kivehető,
hogy valóság-e a távoli harangszó,
vagy csak bent szól,
Petőfi verseiből.
Átok sújt mindenkit,
aki már egyszer ölt,
akár szívében is,
vagy csak úgy, hogy históriát ír; -
torlódik a víz és a felszín,
hullám s lelkiismeret összecsap,
borzongva szétterül, -
a mélyben örvény dúl,
ősi, vak erő, -
a bűn örök életű.
Távoli rétet kémlel
a riadt őz,
füle feszülten a csendre
figyel,
felcsapja kis fejét,
szökell egyet,
s úgy tűnik el a képből,
mint jelentéktelen részlet
a festő emlékezetéből.
Háború lesz.
***

B. Pap Endre
daedalus icarusról


ne csak testben de majd lélekben is
hagyja el e veszélyes partokat
a földet húsz évig hol tapodta
hol kutatta zátonyos öbleit
ide mi kötnéegy kő néhány nő
tüzet kikért ugorhatott csak át
és az öklelni kész bika szarvát
piaci kofa lesz úgyis mindből
rossz nyelveket sem kaszakő élez
a napot takarja hát el szárnya
a mellét kitárva ha már hátat
ellenségnek fordítani szégyen
a királyra is ahonnét köphet
szálljon szembe ott a túlerővel
***


Koncz István
Fohászféle azért, hogy ne
kelljen ölnöm


Félek!
Zsidóház volt, ahol
lakom,
valamikor, a tiszaeszlári és a
Dreyfus-per idején, -
az apám keresztény, és
arra tanított, hogy a politika
nem erkölcsös dolog; -
(idősebb Koncz István, meghalt
1960. február 28-án, meggyőződését
fenntartotta utolsó leheletéig. -
Kívülem három tanú is van rá, -
hosszú élete során, amikor 1918-ban
Lublinban fejlövését kezelték,
vállalta, hogy bolsevik, pedig
nem is volt az, csak éppen megvetette
azokat, akik gyáván
letagadták)
Anyám még él,
őt féltem,
mert apámat s engem
elhagyni nem engedi a fátum,
vagy valami megszállott síri szerelem.
Hát ilyen házban
élek én. -
Ilyen volt apám és ilyen
az anyám.
Félek!
Évek óta leeresztett redőnyök
mögött rejtőzöm,
- a tisztaság rezervátuma? -
Poncius Pilátussal élek bezárkózva, -
sört és bort iszunk néha,
de akadozik a vers, -
lám, az ihletre is átok
a tiszta lelkiismeret.
Félek.
Átgondolom: nem
loptam-e csirkét, vagy mit tudom én
milyen bűn leplezhetné
le esetleg, hogy nem is méltó
e fohász a meghallgatásra:
bár sose kelljen megölnöm
embert
***


Sziveri János
APPENDIX


négy éve már hogy elmúlott az ősz
összerezzenek akár az őz
mégsem veszem komolyan
állapotom nem olyan
lehengerel részvéttel az inger
viaskodom magánérdekeimmel
tanul a vesztes saját kárán
rejtőzöm a felfoghatóság határán
bárhová nézek te vagy akit látok
egységben élünk miként az átok
beszélem veled e hétvégi nyelvet
minek keresni szerelemben elvet
hullanak a vakító hópelyhek
megfelel ez a célszövetséges helyzet
kifelé befelé jól mutatunk
egymás kevéske örömén mulatunk
tántorgom részegen is tiszta fővel
idővel sem békülök meg az idővel
elvetélt perceimet licitálom
kicsit valóság ez kicsit álom
nagy a füst mégsem melegít a kályha
éppúgy mint régen bebújunk az ágyba
hideg a szoba a falak vizesek
saláta emlékeimből végleg kiesek
az Isten önmagán belül tart most szemlét
kérdőre vonja magamagát a nemlét
nemes szentvadakat hergel
sajátos kérdéseimre válaszokat termel
természetszerűen sarlatán de van
ha erre gondolok eláll a szavam
hiába sejti már kinek mi a neme
didereg a város vizenyős a szeme
ismerkedünk tárgyaink nevével
szövetségre léptünk egymás jellemével
babrálgatok a jótett-jótvársz peremén
összeaszom reményeim kenyerén
beleim fele alig tűr anyagot
nem ismersz hozzám fogható hanyagot
asztalon fekszem anyaszült meztelenül
csak így tudok élni ilyen esztelenül
aki nem hiszi járjon utána
aki elhiszi vessen magára
felold s feloldoz hanyagul az éter
megtudtam végre mi az a katéter
szabadulnék bár nem túl nagyon
elütöm az időt verném inkább agyon
életünk úgysem ér egy fabatkát
hagyjuk faképnél szabadkát szabadkát
***


Domonkos István
KIKIÉKNEK AJÁNLVA


kiki de hát senki sem kivétel
mindenki bevétel
senki sem feltétel
mindenki letétel
senki sem fontos szerfelett
ha berreg is vagy burrog
ha fut is vagy ha kullog
fejében messze juthat
de a vér ott is buktat
akár simogatott akár ölt
vagy írt csupán
ágbogas kezével

What the critics say:

By any standards and from several directions, Hotel America is demanding work. It’s a five-movement piece stretching to 76-minutes. Composer Szilárd Mezei conducts an ensemble of 15 musicians and three actor/singers and employs musical methodologies ranging from densely composed to free jazz and free improvisation. The verbal content is also challenging: the actor/singers perform lengthy poems in Hungarian, a language little-used outside Hungary and a few surrounding territories.

Hotel America is an invocation and commemoration of a dark period in central-European history, the Second World War and the redrawing of national boundaries. The work is based on the persecution, torture and mass murder of Hungarians in the Délvidék, a southern region of Hungary, that is now the Vojvodina region of Serbia.

According to László Dormán’s liner notes, “Tito’s communist Partisans occupied the region at the end of WW II, in the autumn of 1944. In Zenta, they had detained people in the basement of Hotel America, where they not only tortured the detainees but also beat many of them to death. In the Délvidék there were numerous places like Hotel America at that time: town or council hall cellars, mills, granaries, football pitches were used for such purpose. Most of the innocent victims of execution rest in unmarked or earlier designated mass graves. In the region along the Tisza, most frequently, the river happened to be their final resting place. Not a single word could have been uttered about these acts of the Partisans for almost half a century. The Hungarians in Yugoslavia lived together with their murderers; what’s more, the heroic Partisans were set up as role models.” (the complete notes and the poems, in the original and in English translation, are available at nottwo.com; Andrew Choate’s illuminating interview with Mezei s available here.

The full title of the work, in Hungarian, is Amerika szálló (Isten Hozott Kedves Vendég), in English, Hotel America (Welcome Dear Guests), half of it literally under erasure, as if the irony of the welcome is too cruel to be fully articulated. The special quality of Mezei’s thought comes about in the scenario: “I had a surreal vision that the persons waiting for their death down in the basement recite a couple of poems to each other, which were written by authors from Vajdaság: most specifically, two poems by István Koncz, and a poem each by János Sziveri, Endre B. Pap and István Domonkos each, and it all sounds like an oratorio in the production.” The eerie quality of the piece arises from this particular technique: the mood of the poetry reading—a kind of cultural event and reverie--haunts the work whenever words, whether spoken or sung, appear, and it is precisely this quality of reverie that gives Hotel America it’s special aura and a kind of timelessness—it is, in a sense, death as dream and dream as death.

If we consider all of the actions and moods that constitute Hotel America, we might imagine various values and viewpoints assigned to contrasting musical methods, but what is most remarkable in its realization is the expressive complexity—including the many dimensions of longing--that emerges in its various forms; composed passages may suggest everything from military order to prayer, while jazz can sound mournful or joyous and free improvisation can renders shades of chaos that foretell everything from profound disorder to liberation.

Mezei’s scale and mixed methods succeed on a very high level, and they do so in part through his own fluid mastery of various approaches and his close communication with the musicians, who are as accomplished as improvisers as they are at negotiating complex scores. Since he began recording about 15 years ago, Mezei’s work has suggested roots in both the composed tradition (Bartok stands out) and the jazz tradition of Ellington, Mingus and Sun Ra, the composer working closely with an expanding circle of collaborators. Bassist Ervin Malina, drummer István Csík, saxophonist/clarinetist Bogdan Rankovic and trombonist Bronislav Aksin were already on-board on Bot (Not Two, from 2004) and have figured in Mezei recordings ever since, while pianist Máté Pozsár and flutist Andrea Berendika are also regular members of Mezei’s Septet. The result is seamless work in which composed material is deeply felt and improvisations explode with individual and collective spontaneity (there are alto solos in this vast work that achieve a ferocity comparable to Marshall Allen’s).

Clearly the scale and language of Hotel America will limit its audience and challenge any non-Hungarian speaker, but this is major work—passionate, intelligent and committed. Mezei and his collaborators have created a work that’s an act of witness.

(review courtesy of Stuart Broomer and freejazzblog.org)